2010. január  23-án öt vendégünk volt: Szlándi baba és Világjáró mackó, Frazon Zsófia a Néprajzi Múzeumból, Joó Emese az Iparművészeti Múzeumból és Tárnok Marica bábművész. Ők a Babahalom a lomban. Valóban? című program Vabababára szabott adaptációját hozták el hozzánk, hogy a játék és a mese segítségével kezdhessük el értelmezni, mi is valójában a múzeum nevű kulturális képződmény. A programnak a közeljövőben lesz folytatása, legközelebb a Thúry György Múzeum raktárában találkozunk, s a különjáratunk a Gyerek még az Idő kiállítás felé halad.

Idézet Emese nekünk írt  levelébôl:

„…mi most a múzeumon kívülre helyeztük a kiindulási pontot, kívülről közeledünk befelé, ehhez elemeire bontottuk a témát, ami majd a helyszínen válik átélhetővé és ott áll majd össze egésszé. Ez is egy idő, a megközelítés és a megérkezés ideje, egy változó hosszúságú idő, van aki sosem ér célba, de a mi célunk a valódi és teljes megérkezés. Ezt a valódi célba érést segíti a drámajáték vagy a szerepjátszás, a közös játék, a személyes történetek, az aktuális életteliség – ebből jutunk el a másik időbe, a múzeumiba. Csontok és halottak, ahogyan a gyerekek mondták? Éppen az lesz az eredmény, hogy ennél sokkal árnyaltabb és valósabb képük fog kialakulni erről a fontos kulturális színtérről. Az életből kiszakított tárgyak éppen az életet túlélő tanúk, időtlenné váló életjelek, egy újfajta jelenlét, lét, élet… a kiszakított, vagy kiválasztott múzeumi műtárgy gazdag és sokszintű olvasatokat hordoz, csak meg kell tanulni elolvasni a jeleket. Ezt a jelolvasást tanuljuk együtt, a jeleket egyenként észrevenni, aztán összerakni az egészet, és megérteni, amit látunk – és azt is, hogy miért éppen azt látjuk, amit, miért lesz valami kiválasztva, és más miért nem…”